Pákozd rövid története:

Feltehetően személynévből, magyar névadással keletkezett a település neve, s az alapjául szolgáló személynév szláv eredetű ( az ólengyel Pakost személynév). A XIII. századtól – az írott források bizonysága szerint – lakott hely. 1348-ban már templomról és plébániáról tesznek említést az oklevelek. Ekkor a székesfehérvári kiváltságos káptalan birtoka a falu.
Buda (1541) és Székesfehérvár (1543) török megszállását követően a falu a közép-magyarországi falvak sorsára jutott. Egyszerre és egyidőben szolgált a megcsappant és többször elmenekülni kényszerített lakosság két (török és magyar) földesurat. A megismétlődő hadműveletek Székesfehérvár térségében azt eredményezték, hogy a XVI. Század közepéig töretlen fejlődést bizonyító település históriájában négy –öt évtizedenként súlyos törések következtek be, amelyek már-már a faluhely elpusztulásával is fenyegettek.
Így volt ez 1543 nyarán, amikor I. Szulejmán szultán ostrommal bevette Székesfehérvár, s a környező településeket, köztük Pákozdot is feldúlták a félhold hatalmát kiterjesztő hódítók. Ugyancsak a falu pusztulását eredményezte az 1593. évi, Pákozd előterében a török erőkkel megvívott ütközet is. Pálffy Miklós a kor legkiválóbb magyar hadvezére, 1593 nyarán nagyszabású tervet tárt Mátyás főherceg elé. Eszerint a felső-magyarországi főkapitány hadai, Pálffy a bányavárosi nemesi felkelők élén Komárom alatt száll táborba, s Győr alatt gyülekeznek a dunántúli csapatok, köztük Nádasdy Ferenc és Zrinyi György hadinépe. A tervet a főherceg 1593 őszén hagyta jóvá. Az együttesen közel 25.000 főt számláló sereg élére Győr parancsnokát, Ferdinand Hardegg grófot nevezték ki. A keresztény csapatok Székesfehérvár ellen vonultak. 1593. október 31-én „nagyon ködös napon, észrevétlenül” érkeztek Székesfehérvár alá. A heves ostrom ellenére y török helyőrség megtartotta a várat. Az ellenállás láttán Hardegg felhagyott az ostrommal, s megkezdte a visszavonulást. Pákozd térségében szembe találkozott a budai pasa felmentő seregével. November 3-án került sor az ütközetre. A csatában Huszár Péter pápai kapitány és Pálffy Miklós vezette egységek megfutamították a szpáhikat, majd a janicsárok sem tudtak ellenállni a megújuló rohamoknak. „Számtalan hullájuk hevert a csatamezőn, mint a kévék”- írta az ütközetről beszámoló Hardegg. Az első pákozdi csata néven is ismert ütközet célját, Székesfehérvár visszafoglalását nem érte el. Csupán részsikert hozott, ugyanakkor bizonyította a királyi Magyarországon összefogott és koncentráltan bevetett hadak erejét. Súlyos következményekkel járt a falu előterében megvívott ütközet, közel három évtizeden át, lakatlan a település.
Pákozd újratelepítésére 1625 körül kerülhetett sor. Ekkor Jakosith-család a falu magyar földesura. 1637-től a jezsuita rend komáromi rezidenciája birtokolta a települést.
Pákozd 1688-ban, Székesfehérvár török megszállás alóli felszabadításával mentesült a közel 150 esztendős hódoltsági lét valamennyi terhétől. Gyorsütemű a falu újjáépítése és benépesítése. 1696-ban már 52 jobbágy család népesítette be. A népesség létszáma – becsült adat alapján – megközelítette a 300 főt. A zömében református lakosság a Rákóczi – szabadságharc idején (1703-1711) a fejedelem hívének bizonyult. A Székesfehérvárt körülzáró kuruc seregek egyik központja. A XVII. század további évtizedei gazdasági fellendülés eredményeztek, népessége a század végén meghaladta az 1100 főt. A földesúr „személyében” is változások következtek be: az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend helyébe az 1777-ben újjászervezett Székesfehérvári Káptalan lépett. Káptalani birtok lett nemcsak Pákozd, hanem Etyek, Gyúró, Sóskút és Sukoró is.
Az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc hadi eredményeiben Pákozd és térsége kiemelkedő szerepet töltött be. Pákozd és Sukoró között vívta meg a független magyar honvédsereg első győzelmes ütközetét a Jellasics vezette horvát-osztrák haderővel. 1848. szeptember 26-án Jellasics megszállta Székesfehérvárt. A Móga János altábornagy vezette magyar főerő Pákozd és Sukoró között foglalta el védelmi állásait. A Budára vezető úton előnyomuló Jellasics ellen szeptember 29-én vették fel a küzdelmet. A honvédsereg 16 000 katonájával szemben az osztrák-horvát haderő 35 000 főt tett ki. A haza függetlenségének, a forradalom vívmányainak védelme megsokszorozta a honvédség erejét. Jellasicsot legyőzték, fegyverszünetre kényszerítették. A falut a csata után megszállva tartó horvát egységek felgyújtották, az állatállományt elhajtották. Innen kezdte meg Jellasics , 1848. október 1-jén visszavonulását Székesfehérvár – Mór - Győrön át Bécs felé.
Pákozd lakossága ismét súlyos árat fizetett a győzelemért, a házak jelentős része a tűz martaléka lett, a gabona nagy részét az ellensége csapatok felélték, a lábasjószágot pedig elhajtották. Nemcsak a környező falvak, hanem a fehérvári káptalan és a megye is a lakosság segítségére sietett. A káptalan gabonát osztott, Fejér megye forradalmi bizottsága októberben gyűjtőakciót szervezett a pákozdiak megsegítésére.

A több forrásból táplálkozó segélyakció, párosulva a lakosság szorgalmával, néhány esztendő multával eredményre vezetett. Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótára című művében az alábbiakat rögzítette a településről: „Pákozd, magyar falu, Fejér vármegyében, a Velencei-tó partján. Fejérvárhoz 1 1 órányira, 2000 református, 490 katolikus, 10 zsidó lakja, református és katolikus parochiák templomokkal, vendégfogadóval. Szántóföldje sok és első osztálybeli, szőlőhegye, nádló rétje, kőbányája van. Falu ura a fejérvári káptalan. Nevezetessé teszi ezen helységet azon ütközet, mely egy részről báró Jellachich horvátországi bán hada, más részről a Móga császári és királyi tábornok vezérsége alatt álló magyar sereg közt történt 1848. szeptember 29-én, melynek következtében a bán Győr és Bécs felé húzódott.”
A pákozdi csata emlékét nemcsak a honvédsereg tagjai őrizték meg, a diadalról megemlékezett a lakosság is. Apák adták át fiaiknak a dicső napok emlékét, a valóságból mondákat szőttek. 1889. őszén Pákozd belterületén emlékoszlopot emeltek az ütközetet megvívó honvédseregnek.
A Velencei-tó északi partján, a Mészeg-hegyen emelt emlékmű az 1950-es évek elejének alkotása (1951). A két emlékmű évtizedeket „hidal át”: az I. világháború, majd a II. világégés évtizedeit. 1914-től 1918 őszéig katonai szolgálatra 450 főt vonultattak be. Közülük 120-an vesztették életüket. Az 1918 őszétől a falut sújtó politikai és gazdasági válságokból az 1930-as évek elejétől bontakozott ki lassú fejlődés. Az 1898-ban létesített helyiérdekű vasút mellett rendszeres autóbuszjárat kötötte össze a települést Vereb, Pázmánd, Velence, Sukoró, Kápolnásnyék falvakkal és Székesfehérvár várossal. Megerősödtek a középparaszti gazdaságok, amelyek 25-30 kat. holdon gazdálkodva termékeiket a helyi felvásárlásoknál és a székesfehérvári piacon, országos vásárokon értékesítették. A lakosság alapellátását iparosok és kereskedők biztosították. Az alapfokú oktatási feladatokat a római katolikus és református egyházközségek által fenntartott iskolák látták el. A két világháború között 2830 a lakosság létszáma, közülük római katolikus 1521, református 1282 fő.
Ellentmondásos évtizedeket élt át a lakosság 1945 után. Előbb a földosztás végrehajtása a domokratikus átalakulás megerősödésével kecsegtetett, majd az egyéni gazdálkodás, a helyi ipar és kereskedelem, a kisvállalkozói réteg szétzúzását élte át. Mind jelentősebb lett az elvándorlás, elsősorban a székesfehérvári nagyvállalatok alkalmazták a helyben le nem kötött munkaerőt. Mindez a népesség létszámának stagnálását eredményezte.
Pákozd kalandos történetében a legújabb fordulat a rendszerváltást követő eszmei felszabadulás. Eredményeként a mai Pákozd pezsgő közéletű településsé változott. Rendezvények sorával várják az idelátogatókat, és akik ellátogatnak programjaikra, garantáltan jól érzik magukat Pákozdon.